kutyablog

Tartogatok még néhány utolsó kis morzsát Lufi betegeskedésével kapcsolatban.

Az első és legfontosabb az, hogy a kisasszony jelentem, meggyógyult!!! Makk egészséges és virgonc megint. (A mai napja például csordultig van boldogsággal, mert egyik barátunktól kapott egy mini gumicsirkét, amit múltkor, mikor náluk volt, kinézett magának. Azóta folyamatosan a szájában van és peckesen rohangál vele fel-le a lakásban.)

De az igazán szaftos (mindjárt meglátjátok, mennyire az!!!) sztori a kanapén található, Luluval közösen használt pokróchoz, illetve kutty hasmenéséhez kapcsolódik. Történt ugyanis, hogy Lucinak erőteljesen ment a hasa a szarevéstől kapott betegség miatt. Mi persze szorgosan takarítottuk a lakást és a kutyát is ahogy kell, de úgy tűnik mégsem voltunk mindig résen (szerintem éjszaka történhetett a baj). Aztán egyszer mikor betakaróztam azzal a bizonyos takaróval, egy nagy barna foltra lettem figyelmes (E. eddigre már huzamosabb időt töltött a takaró alatt). Nem kellett nagyon alapos vizsgálat, hogy kiderüljön mi is az... Nos, igen: gyakorlatilag a szarban (ha úgy tetszik: a szar alatt) fetrengtünk. Pont, ahogy anyukám előre megmondta. "Ez a kutya disznóólat fog csinálni a lakásból, Kislányom!"

Ma megnéztük a Marley meg én című filmet. Most itt nem fogom semmiféle művészi, esztétikai szempont szerint értékelni, azt viszont elárulom, hogy nekem tetszett! És azt is, hogy szerintem akinek van élő (vele élő kutyája), annak nem könnyű végignézni.

Én, konkrétan teljesen kikészültem, lehet hogy nevetséges, de voltak olyan képkockák (a végén) amikor oda sem bírtam nézni, el kellett takarnom a szemem, mintha horrort néznénk, amit ugye nem bírok, gondolom ez már kiderült. Nem igazán akarom elmesélni a sztorit, meg lelőni a végét, hátha valaki még nem látta és meg akarja nézni, de annyit azért mondok, hogy a vége elég szívszorító.

Nekem nagyon nehéz szembenézni azzal a lehetőséggel (ez nem lehetőség, hanem tény, ó jajj) hogy Lulu egyszer nem lesz és a film közben keményen bele kellett gondolnom. Hogy tényleg mennyire sokat jelent nekem (nekünk) és mi lesz, ha egyszer öreg lesz, rosszul lesz, beteg lesz. Már most is egyfolytában rettegek, ha egy kicsit punnyadósabb a kedve, hogy valami végzetes betegsége van, s azért nem ugrándozik, meg az 5 centi mély Duna-holtágtól is megijedtem, hogy belefullad, ugye.... Szóval számomra sokkoló volt a film, a végén már imádkoztam, hogy minél előbb véget érjen, mert én már nem bírom tovább, még hallgatni sem, nem hogy nézni.

Érdekességképp megjegyzem, hogy a film egy könyv, egy igaz történet, egy igazi Marley alapján készült. Az eredeti kutya egy újságíróé volt, aki sokat írt róla a cikkeiben (ez kiderült a filmből), majd a jelek szerint több könyvet is megjelentettt kutyája történeteiből. A fent látható könyv magyarul is olvasható.

Lulu sajnos nem gyógyult meg teljesen mára sem, még mindig ment a hasa, ezért ellátogattunk a közeli Récsei center mellett működő Récsei Állategészségügyi Centrumba, ahol egy bizonyos Szász Viktor gyógyít, akit többen is ajánlottak nekünk a ligetben.

És megtörtént a csoda! Találtunk egy állatorvost, aki maradéktalanul szimpatikus volt (nekem legalábbis). Ő végre tényleg odafigyelt a kutyára és ránk is (a kérdéseinkre,) nem csak  a konkrét betegségre koncentrált, hanem másról is beszéltünk és emellett nagyon aranyos és kedves volt. És még várnunk sem kellett, az amúgy kellemes rendelőben. Szóval szuper volt! A rendelő mellett pedig található egy patika, ahol beszereztük a szükséges gyógyszereket és  a gyógytápot.

Aztán miután kifizettük a patikában a számlát, E. indíttatására elkezdtünk gondolkozni... Hogy mi akkor most igazi balekok vagyunk, vagy csak lelkiismeretes gazdik? Valóban ekkora felhajtás és körültekintő kezelés szükséges, vagy a baj magától is elmúlt volna és mi besétáltunk az "állatgyógyáaszati ipar csapdájába"?

Lássuk, mibe is került eddig Lulu péntek reggeli falatozása (azaz annak következményei).

Elöször a Lehel úti Állatkórházban voltunk szombat este, ahol az ügyeleti idő miatt 50 százalékos felárral dolgoztak, tehát a vizit 6000ft volt a normális 4000ft helyett és maga a gyógykezelés (=szuri) pedig 400. (Diagnózis: láztalanbelek gázosak, ált. állapota jó.)

Aztán ma voltunk ismét állatorvosnál, a Récseiben, ahogy említetettem, a vizsgálat és a 3 szuri összesen 3700ft-ba került (ez szerintem normális ár). (Diagn.:jó ált. állapot, fizikai vizsg. neg., kissé hurutos tapintású bélszakaszok.)

A patikában 4100-at fizettünk a felírt antibiotikumért és a gyógytápért (amit  igaz, nem volt muszáj kiváltani, az orvos a főzést is ajánlotta "b" lehetőségként). Holnap még vissza kell menni a Probicol paszta nevű probiotikumért, ami további 1700 ft lesz, erre az antibiotikum szedésének káros hatásai miatt van szükség, illetve az orvos szerint maga a szarevés is lerombolta kutty bélflóráját.

Ez már nem a kezelés költségéhez tartozik, de mindezek után bementünk még a Fressnapfba is, ha már úgyis ott voltunk és egyébként is kifogyott itthon a táp. Itt sikerült további 6700 ft-tól megszabadulni, ennyi Lulu 5 kilós Real nature S/M Junior tápjának ára, plusz másfél kiló Frolic jutalomfalaté (tudjátok, amit Explosion táp helyett szokott adni a   kutyának).

Ez tehát hű krónikája annak, hogyan mutattuk be az "így költsünk 4 nap alatt 22 ezer forintot a kutyára" című kamaradarabot.

Ps.: szeretném hangsúlyozni, hogy az állatorvossal e dilemma ellenére is maradéktalanul elégedett vagyok! Végre!!!

Így néz ki Lulu, ha sár van a ligetben:

Jó rég nem írtam, sőt, azt hiszem még soha nem tartottam ekkora szünetet. De elég elfoglaltan és Luluval kapcsolatban pedig - talán pont emiatt - elég eseménytelenül teltek a napok. Készülök már egy ideje a "nagy visszatérésre" és azt hittem, nem lesz semmi különösebbhír, amit elmesélhetek.

De Lulu tett róla, hogy legyen mit írni. Csütörtökön és pénteken reggel is minősíthetetlenül viselkedett a ligetben, értsd: egyáltalán nem fogadott szót, elfutott és kakát evett. aztán meg nem lehetett elkapni... Az első falatozást gond nélkül megúszta, de a másodiknál már nem volt ilyen szerencsénk/szerencséje. A péntek reggeli zabálás után sem volt látszólag semmi baja, csak este kezdődtek a gondok, de akkor nagyon. Egész péntek este és éjjel, plusz szombat hajnalban, reggel és délután is hányt, illetve ment a hasa. Én persze pont nem voltam itthon, péntek 2-től szombat 2-ig dolgoztam, úgyhogy magukra maradtak E-vel. Akinek annyit kellett takarítania, hogy az csak na. Én meg a hostelben izgultam, hogy mi van ezzel a kutyával. Akkor ijedtem meg igazán, mikor meghallottam a hírt, hogy Lulu, A Zabagép nem ette meg az utolsó szemig az elé rakott diétás reggeli (rizs és egy kis párizsi) illetve, hogy a szájszaga eltűntetése érdekében felajánlott almadarabokat is visszautasította. Ilyet ez a kutya még soha nem csinált! Soha nem volt olyan, hogy nem evett meg mindent, amire csak lehetősége nyílt.

Egyszóval, láttuk hogy súlyos a helyzet és mivel mire intézkedni tudtunk már szombat este volt, nem maradt más hátra, mint meglátogatni a híres Lehel úti Állatkórházat. Ahol 50% plusz felár ellenében gond nélkül fogadták és ellátták. Sajnos nem Stich doktor bácsija volt ügyeletben és nem is volt olyan kedves, de az a lényeg hogy adott Lulunak szurit, amiben volt antibiotikum, hasfogó és görcsoldó.

Persze kutya, mire elindultunk a kórházba, természetesen már sokkal jobban lett. Bő fél órával korábban, mikor kivittem sétálni alig vonszoltam magát és a hasa is ment (ekkor döntöttük el végleg, hogy irány egy orvos), útban a kórház felé pedig már virgonckodott, mindenhova bekukucskált... Mindegy. A lényeg, hogy azóta folyamatosan egyre jobban van és bár még mindig diétázik elég jókedvű és eleven (mert nagyon levert is volt szegényke). Kedden azért még valószínűleg elmegyünk majd az állatorvoshoz, de szerintem már nem lesz semmi gond.

Ha valaki esetleg szívesen nézegetne további képeket a ridgebackes-sétáról, az látogasson el ide, Edgár tenyésztőjének honlapjára, aki remek képeket készített a  kutyákról. A fent látható kép egy kis ízelítő.

Luluval ma érdekes kalandra adtuk a fejünket - elmentünk a Hajógyári-szigetre egy ridgeback-találkozóra, hogy találkozzunk Edgárral (akiről már halhattatok) és barátaival. A büszke nagykutyás gazdák már előre rajtunk köszörülték a nyelvüket, azt hitték, mivel Lulu - valamivel, hi-hi - kisebb termetű mint az ő kutyáik, nem is fogja bírni a strapát. A kisasszony erre természetesen alaposan rácáfolt, még engem is meglepett mennyire kifogyhatatlanok voltak ma az energiái.

Pedig a nagykutyák kergették rendesen, nem tudom a termete vagy az álvemhes-illata miatt, de le sem szálltak róla.

De nem Lulu kitartása volt a nap legmeglepőbb fejleménye! Nekem akkor esett le az állam (igaz, akkor nagyon), mikor kutty, aki köztudottan iszonyatosan utál fürődni és úgy általában vízzel érintkezni, egyszer csak besétált egy másik kutya után a Dunába. Besétált, aztán pedig csak állt ott bokáig a vízben és nézett, mint aki semmit sem ért. Nagyon bepánikoltam, hogy elviszi a víz, vagy nem fog tudni kijönni és be kell mennem érte, meg ilyenek. E., aki nem volt ott, de már látta a képet, ijedtségemet némiképp megalapozatlannak találta és jól ki is röhögött miatta... Nem tudom, ti mit gondoltok?

Így álldogált Lulu, újabb nevén: Vízipocok a "folyóban" (na jó, mellékág).

De aztán (miután gyorsan lefotóztam - ijedtségem ellenére egy paparazzi bújkál bennem) sikerült kicsalogatnom. Majd attól kezdtem rettegni, hogy meg fog fázni a nem épp meleg időben. Eddig úgy tűnik, ezt megúsztuk, remélem így is marad.

Az álvemhesség kezelésébe ma egy kis hiba csúszott. Elfelejtettem ugyanis közölni a bátyámmal (Edgár gazdája), hogy tilos a kutyát etetni, mert szigorú diétán van, ő meg valami lelkesedéstől hajtva totál megtömte jutalomfalatokkal :-(((

A végére még idekívánkozik egy enyhén meditatív pillanat, illetve a "végeredmény" megörökítése:

Ma délután E. és Lulu kettesben voltak itthon, miközben én valahol a Kálvin-tér környékén kávéztam. Bár már péntek van, Lulu a héten még nem vécézett be, amin titokban meg is voltunk döbbenve. Aztán jött a fordulat, ahogy az ilyenkor, mikor már kezdenénk elbízni magunkat lenni szokott.

Míg E. a fürdőben volt, Lulu 2 nagy kupacot és egy tócsát produkált. Mikor E. előkerült, Lulu rögtön menekülőre fogta dolgot, de nem sikerült teljesen felszívódnia - még a fotel alatt sem -, így aztán E. kihúzta és jól leszidta. Ekkor jött a meglepetés. Lulu ugyanis a szidás végeztével jól megrázta magát, minek hatására egy darab kaka levált a hátsójáról és E. lábujján landolt... Szép revans, nemdebár? 

Még csak hétfő óta tudjuk, hogy Lulu álvemhes, de nagyon elegem van ebből az állapotból máris. Iszonyat rossz, hogy nem lehet simogatni, dögönyözni (szerintem ettől ő is teljesen kivan, E. szerint semmi baja) és az is, hogy éheztetni kell. Meglepő módon a sok mozgatás okoz a legkevesebb gondot, gyönyörű a liget mióta leesett a hó, úgyhogy élvezet kint lenni. Naponta legalább kétszer 45 percet kint vagyunk most, de inkább többet. És kimondottan imádom a reggeli sétákat kettesben Luluval, rá kellet jönnöm, hogy engem is jó kedvre hangol, kellemesebben indul a napom, ha a ligetben kezdem.

Azért eléggé foglalkoztat, mi zajlik most a kutyában, ezért utána néztem egy kicsit, hogy mi is az álvemhesség kicsit pontosabban. Vajon Lulu anya szeretne lenni, vagy mi?

A kutyapszichologia.hu szerint ilyenkor a kutya szervezetében a vemhességhez hasonló hormonális változások mennek végbe és gyakran az állat viselkedése is megváltozik, "babázni" kezd. Olyan esetről is beszámoltak már, mikor az álvamhes szuka teniszlabdákat gyűjtött maga mellé és riadtan tapasztalta, hogy nem tudja megszoptatni őket. (Lulu ilyeneket szerencsére nem csinál.)

Az álvemhesség egyébként a tüzelést követő 6-12. hét körül jelentkezhet, és ha egy kutyánál egyszer előjön, akkor - nagyon rossz hír! - jó eséllyel máskor is előfordul. Ettől most eléggé ki is akadtam, mert: 1. nem akarom ezt többször végigcsinálni, 2. nagyon veszélyes mellékhatásai lehetnek. Ugyanis az emlőkben pangó tej gyulladást okozhat, ami hosszú távon daganatos elváltozáshoz vezethet.

Ha az álvemhesség folyamata már beindult, csak diétáztatással, sok mozgatással és végső esetben, hormonális gyógyszerrel lehet rajta segíteni. Egyetlen igazi ellenszere van, igaz, az eléggé végleges. Az ivartalanítás.

Amiről folyamatosan változik a véleményem. Először azt gondoltam, soha nem csinálnék ilyet, meg hogy micsoda hülyeség és nem is értem azokat a hülye gazdákat, akik ilyet csinálnak a kutyájukkal. Aztán Lulu első tüzelése arra az elhatározásra juttatott, hogy miután egyszer voltak kölykei, rögtön ivartalaníttatjuk (nem szó szerint azonnal). Most azt gondolom, hogy úgy félek attól, hogy megismétlődik, illetve a mellékhatásaitól, hogy lehet, hogy a legközelebbi tüzelésénél kéne már fedeztetni? Csak az igazság szerint kicsit korai lenne. Nem tudom, de tök nagy szívást jelentenek a kutyatartásban mind a szukáknál, mind a kanoknál a nemükből eredő gubancok, úgyhogy én most már leginkább egy nem nélküli kutyára vágyom, aki nem lehet álvemhes, ugyanakkor nem is tépi ki a kezemből magát, ha megérzi egy tüzelő szuka illatát.

Vígasztalásképpen jöjjön egy kép abból az időből, mikor még nem voltak ilyen gondjaink ... (Ezt is és a fentit is tegnap találtuk, mikor "régi" képeket nézegettünk. Olyan, mintha ezer éve lett volna már, amikor ilyen kicsi volt, pedig csak bő fél éve...Ja, és a fenti képen látható kompozíciót természetesen nem mi, hanem Andriska - 4 éves - készítette.)

Jöjjenek a rég beígért képek a nagyon nagy (hormonális szempontból túlságosan is nagy) lány "felnőttes játékáról", avagy: hogyan szedi szét Lulu az amúgy is rozoga kanapét: