kutyablog

Ma megnéztük a Marley meg én című filmet. Most itt nem fogom semmiféle művészi, esztétikai szempont szerint értékelni, azt viszont elárulom, hogy nekem tetszett! És azt is, hogy szerintem akinek van élő (vele élő kutyája), annak nem könnyű végignézni.

Én, konkrétan teljesen kikészültem, lehet hogy nevetséges, de voltak olyan képkockák (a végén) amikor oda sem bírtam nézni, el kellett takarnom a szemem, mintha horrort néznénk, amit ugye nem bírok, gondolom ez már kiderült. Nem igazán akarom elmesélni a sztorit, meg lelőni a végét, hátha valaki még nem látta és meg akarja nézni, de annyit azért mondok, hogy a vége elég szívszorító.

Nekem nagyon nehéz szembenézni azzal a lehetőséggel (ez nem lehetőség, hanem tény, ó jajj) hogy Lulu egyszer nem lesz és a film közben keményen bele kellett gondolnom. Hogy tényleg mennyire sokat jelent nekem (nekünk) és mi lesz, ha egyszer öreg lesz, rosszul lesz, beteg lesz. Már most is egyfolytában rettegek, ha egy kicsit punnyadósabb a kedve, hogy valami végzetes betegsége van, s azért nem ugrándozik, meg az 5 centi mély Duna-holtágtól is megijedtem, hogy belefullad, ugye.... Szóval számomra sokkoló volt a film, a végén már imádkoztam, hogy minél előbb véget érjen, mert én már nem bírom tovább, még hallgatni sem, nem hogy nézni.

Érdekességképp megjegyzem, hogy a film egy könyv, egy igaz történet, egy igazi Marley alapján készült. Az eredeti kutya egy újságíróé volt, aki sokat írt róla a cikkeiben (ez kiderült a filmből), majd a jelek szerint több könyvet is megjelentettt kutyája történeteiből. A fent látható könyv magyarul is olvasható.