Az utóbbi napokban megpróbáltam felülkerekedni rinyálós-hajlamomon és inkább a problémamegoldásra koncentráltam.

Ennek jegyében vettem kaptam egy hótaposó csizmát, így többé nem fázik a lábam, amikor a ligetben kell álldogálnom hosszú-hosszú ideig és végre lett egy teljesen külön kutyázós cipőm.

Aztán sikerült előrelépést elérni egy olyan problémával kapcsolatban, amit itt a blogon kicsit elhallgattam, mert már nagyon ciki - Lulu még mindig bepisil, bekakil, ha úgy hozza kedve. Egészen pontosan úgy történt, hogy már kezdett nagyon ügyes (bár nem 100 százalékos) lenni ezekben a dolgokban, aztán kb az utolsó 3 hétben-egy hónapban iszonyatosan visszaesett. És nem értettük miért.

Aztán persze rájöttünk, hogy kevesbbet vagyunk mostanában vele, kevesebbet van kint és főként sokkal kevesebbet van kint a ligetben, mint nyáron, ősszel. Ezért megpróbálkoztam azzal, hogy a régi napi 1 órás ligetezés helyett kimenjünk úgy kb. 2x20 percre. Így én nem fagyok oda, ő meg le tudja vezetni napjában többször az energiáit és a természetben ráadásul sokkal jobban szeret kakálni is (majdnem annyira, mint a parkettára).

És a dolog működni látszik. Bent kevesebbet rosszalkodik és sokkal jobban állunk a szobatisztasággal is. Juhhéé! (a gratulációkat itt fogadom, igen)

Még egy kis vicces jelentetet le kell jegyeznem, mikor is Lulu és én (a gyönyörű, új hótaposó csizmámban) pár másodpercnyi eltéréssel léptünk kakikba a liget szélén sétálgatva. Elég muris volt, főként Lulu reakciója. Nagyon tud ugyanis undorodni, ha a lábáról van szó: utál például pocsolyába vagy sárba lépni, és ezek szerint kakiba sem szeret. Érdekes, hogy ha ugyanez az anyag a szájába kerül, az egyáltalán nem zavarja, sőt... A fene sem érti a lulu-logikát.

Egy biztos: Luluhoz ma este jön a Jézuska!!! (hírek az ajándékokról holnap)