Bár az index-es szereplése hatása nem volt túl maradandó, Lulu azért nem maradt rajongók nélkül (már úgy értem házon kívül sem, házon belül egyértelmű a szereposztás...).

Mindig meglepnek a maihoz hasonló esetek, amikor megyek az utcán a kutyával és egyszer csak egy vadidegen ember a nevén szólítja és régi ismerősként kezdi el dögönyözni (én meg csak nézek). Persze ez nem valami csodának köszönhető, csak arról van szó, hogy E. és én többnyire felváltva hordjuk le L-t (a közös séta hármasban ünnepnek számít, olyan ritka) és más emberekkel, más kutyákkal találkozunk, barátkozunk. Persze a hardcore ligeti kutyásoknak már összeállt a kép, ismernek mindhármunkat és mi  is ismerjük őket meg a kutyáikat.  (Még pletykálunk is róluk itthon, meg ilyenek... A ligeti kutyásokról, kutyásközösségről már rég készülök írni egy külön bejegyzést.)

De vissza a mai esethez! Nem tudom, hogy attól hülyült-e meg a kutya, hogy hárman nyúzták felváltva lelkesen percekig, vagy a viszonylag hosszú egyedüllét tette ezt vele, de tiszta hülye. Mióta itthon vagyunk - és ez nem több fél óránál - csak rosszalkodik. Leverte a kaktuszt a konyhaasztalról, felvitte a kanapéra a sáros kutyasétáltató cipőmet és ellopta a felmosó fejet. Miközben ezt leírtam megpróbálta megrágni a botmixer zsinórját és kiszakítani a kanapé kárpitját. Mire ezt leírtam kirángatta a kosarából a párnáját és elkezdett egy ásványvizes üveggel rohangálni. Most azt hiszem inkább megyek, mielőtt a fejemre dönti a lakást! Fuldoklik!