Lulu mostanában nem csak azt próbálja folyamatosan bizonygatni, hogy ő már milyen Nagy és mennyi mindent meg tud oldani Egyedül, hanem azt is, hogy saját személyisége van. Nem egy szédült, a világra folyamatosan rácsodálkozó kölyökkutya már.

Erre a következő jelekből jöttem rá (alapos megfigyelés után):

1. Már nem szeret minden kutyát. Régen, ha meglátott egy kutyát, rögtön játszani akart vele, mérettől, kortól és a kutya szándékaitól függetlenül. Mostanában meg már van olyan, hogy egy kutya hiába próbálkozik nála, ő rá se hederít, hanem könyörtelenül továbbmegy. Egy túlságosan rajongó példányt még fejbe is rúgott há, mikor az nem értett a jelekből és túl sokáig hagyta az orrát Lull fenekében. Plusz: a héten találkoztunk az egyik évfolyamtársával és Lola (parson-russel terrier) nevű kutyájával a ligetben, hogy barátkozzanak az ebek, erre le se szarták egymást... Még jó, hogy annyit szervezkedtünk.

2. Lulu az agresszió jeleit mutatja. És itt most nem arra gondolok, kedves bulddogos kutyástársaim, amikor a népligeti bulldog-telálkán folyamatosan valaki képét tépte "kedvesen". (lásd lejjebb) Nem-nem.

A héten hosszú idő után találkoztunk Bessy barátunkkal, egy Luluval egyidős kis beaglel, akivel jókat szoktak játszani, most meg egymásnak estek. Jó, mondjuk nem Lulu kezdte (tényleg nem!), de egyáltalán nem kellett őt sem félteni. Csak néztem, úgy morgott és vicsorított. Aztán másnap egy másik kutyával is megcsinálta ugyanezt.

3. Iszonyatosan lusta lett. Gyakorlatilag egész nap alszik a fotelban. Régebben nem csinálta, szóval szerintem ez is korral jár.

Furcsa látni, ahogy kirajzolódik a személyisége. Ahogy lassanként kedves kis kölyökből (továbbra is nagyon kedves) felnőtté válik.

Itt egészen úgy pózol, mint egy nagy kutya, nem?

Ja, és a legfontosabb: már nem bánom! Végre nem félek attól, hogy nem marad örökké kölyök.