Mielőtt Lulu hozzánk került volna, hosszú évekig álmodoztam egy kutyáról (egész konkrétan: egy francia-bulldogról, akinek Pingu lett volna a neve), de nem mertem belevágni. A praktikus-racionális okokon kívül az egyik legnyomósabb ellenérvet  FÉLELMEIM jelentették. Van ugyanis egy olyan fixaideám, hogy nem vagyok jó gazda. Ezt abból eredeztetem, hogy általános iskolás koromban eltettem láb alól a hörcsögöm (elfelejtettem megetetni  és rendbe szedni az almát), és  lehet hogy Honey nevű tűzgőtémet is (bár abban reménykedem, ő korai, de természetes halált halt).  Szóval ezekből kiindulva alaposan megingott az önbizalmam és amikor megkaptam a Banglades nevű ékszerteknősömet, éjszakánként rémálmaim voltak, melyekben meghalt vagy megöltem.  Aztán elegem lett az álmokból meg a rettegésből és inkább wendy öccsének ajándékoztam Bangladest, hogy nyugodtan alhassak. (Úgy tudom, egész szép kort élt meg nélkülem, bár már nincs az élők sorában.)

Szóval tartottam tőle, hogy gondjaim lesznek a felelősségvállalással és a lelkiismeretességgel a kutyával kapcsolatban is, bár annak azért örültem, hogy végre egy olyan állatom lesz, akinek nem feledhezhetem el a létezéséről, ahhoz túl mozgékony, nagy és hangos (szóval véggre nem egy terrárium-lakó) és mindebből kifolyólag nem felejthetem el megetetni sem.

Aztán mióta megvan a kutya meglepően jól veszem az akadályokat, néhány nappal ezelőttig nem lehetett semmit a szememre vetni. Csakhogy beköszöntött az ősz, mint tudjuk, hevesen és hirtelen. És ez annyira a földhöz vágott és depresszióba süllyesztett (a maratoni iskolábajárásokkal együtt), hogy hétfőn este, mikor egyedül voltunk itthon Luluval, szóval nem számíthattam E. segítségére sem, a következőt tettem:

nyolc körül, mikor hazaértem, rögtön levittem a kutyát, majd úgy döntöttem én tuti nem teszem ki aznap többször a lábam a lakásból (és a forró vízzel teli kádból). Ennek érdekében nem adtam a kutyának vacsorát, bár reggelit is alig evett szegény.

És Lulu persze, hogy a lelkiismeretemet kellőképpen büntethesse, nagyon kiakadt aznap éjszaka.

Ezt mondjuk valószínűleg nem csak a vacsora hiánya idézte elő, hanem az is, hogy aznap semmisítette meg a párnáját (lásd lejjebb) plusz nagyon hideg is volt az előszobában. Valószínűleg ezek miatt kezdett visítozni, nyavajogni éjszaka úgy, ahogy már régen nem, legutóbb amikor kicsi volt.

Hogy  segítsünk a helyzeten, másnap elmentünk az ikeába és vettünk neki egy új párnát. Amiről annyira buzgón próbáltam levágni a cimkét, hogy a kutya nehogy belekapaszkodhasson valami kis cafatba, aminél fogva széttépi az egészet, hogy kivágtam a párnát. (Már nem csak rossz, de egyben nagyon béna gazdivá süllyesztve magam ezáltal)

Így kutya még egy éjszakára alátét nélkül maradt a hidegben, mert nem volt itthon tű és cérna, amivel megvarhattam volna (kéretik semmilyen követleztetést sem levonni a háztartás minőségéről). De másnap vettem, hogy megvarjam a hülye párnáját.

Ennyi a vallomás.